A túlgondolás valójában elakadt érzelem – mit jelent ez valójában?

Azt, hogy „a túlgondolás valójában elakadt érzelem” sokszor olvastam már, mégis mindig bennem maradt a kérdés: mit is jelent ez pontosan? Nem értettem, hogyan függ össze az, hogy túl sokat gondolkodom, azzal, hogy valamilyen érzelem elakadt. Úgy éreztem, itt az ideje utánajárni.

Mi az az elakadt érzelem?

Amikor egy érzés túl intenzív, túl bizonytalan vagy túl fájdalmas lenne, a belső rendszerünk védekezni kezd. Ilyenkor nem engedi, hogy teljes erővel átéljük, amit érzünk. Lehet ez vágy, félelem, hiány, sebezhetőség, bizonytalanság vagy egy régi seb újraaktiválódása, bármi, ami érzelmileg túl sok lenne abban a pillanatban.

Az elakadt érzelem azt jelenti, hogy egy érzés elindult benned, de nem tudott "végigfutni", ezért félúton megakadt, és belül tartod, ahelyett hogy ténylegesen átélnéd vagy kifejeznéd.

Elakadt érzelem az, amikor érzékelsz valamit, de azt:

• nem engeded át magadon,

• nem mersz közelebb menni hozzá,

• nem fejezed ki,

• vagy nem adsz neki teret, mert túl erős, túl bizonytalan vagy túl félelmetes lenne.

Ez általában akkor történik, amikor azt érzed, hogy ha megélnéd az érzést, nem bírnád elviselni, vagy ha a helyzet túl bizonytalan, és nem tudod, mi fog történni, így inkább blokkolod, hogy ne "omolj össze" tőle. És az is lehet, hogy az adott helyzet aktivál egy korábbi sebet, és emiatt automatikusan védekezni kezdesz.

Ilyenkor az idegrendszered az üzeni, hogy "Ez túl sok. Ne engedd át. Tartsd inkább vissza."

Hogyan lesz az elakadt érzelemből túlgondolás?

Az érzelem nem tűnik el attól, hogy nem engedjük át magunkon. Bennünk marad, és energiát követel, mert alapvetően egy testi-idegrendszeri folyamat: feljön, át akar áramlani, majd oldódni szeretne. Ha ezt hagyjuk, akkor egyszerűen kifut, majd megnyugszunk. Amikor viszont nem engedjük át, mert túl intenzív vagy félelmetes lenne, akkor nem tud „lefutni” a saját útján, ott marad bennünk feszültségként.

Mivel nem tud felszabadulni, a rendszer „átirányítja” mentális csatornára. Ezért kezdünk el túlzottan gondolkodni, elemezni, rágódni, mindent kontrollálni - így próbálunk megküzdeni a feszültséggel, amit az érzelem megakadása okoz. Ilyenkor az elme átveszi az uralmat, és látszólag megoldásokat gyárt, valójában azonban csak „póttevékenységet” végez, hogy ne kelljen érezni azt, amit nem akarunk érezni.

Ez az állapot paradox módon tovább erősíti a belső nyomást: mert minél inkább gondolkodunk, annál kevésbé érzünk, minél kevésbé érzünk, annál nagyobb a feszültség, minél nagyobb a feszültség, annál erősebben kapaszkodunk a kontrollba. Így jön létre egy belső spirál, amelynek a középpontjában a fel nem vállalt vagy meg nem élt érzelem van.

Hogyan tud oldódni a feszültség?

Ez nem valódi elakadás, hanem átmeneti „érzelmi torlódás”. Amint egy pici résnyit engedünk – akár csak annyit, hogy megnevezzük magunkban, mit érzünk, vagy kimondjuk, hogy „most félek/izgulok/vágyom” – a belső áramlás újraindul, a kontroll pedig finoman oldódik, magától, erőfeszítés nélkül.

A túlgondolás nem akkor kezd el csillapodni, amikor végre megtalálod a „helyes választ”, hanem akkor, amikor már nem akarod mindenáron gondolatilag megfogni a helyzetet. Amikor elkezded észrevenni, hogy a fejben zajló elemzés valójában az érzelmeid körbejárása, nem pedig maga a megoldás.

Ez a folyamat nem erőltethető, nem kell mélyre ásni, nem kell kierőszakolni semmit. Elég észrevenni, amikor túlságosan a fejedbe kerülsz, és finoman visszahozni a figyelmet a testérzetekre: a mellkasra, a légzésre, arra a finom rezgésre, ami mindig jelzi, hogy ott van valami, ami többre vágyik, mint értelmezésre.

Amikor ezt megteszed, a túlgondolás lassan veszíteni kezd az erejéből, nem egyik pillanatról a másikra, hanem szinte észrevétlenül. A gondolatok ritkulnak, a test fellélegzik, és egy másfajta tisztaság jelenik meg: egy olyan belső állapot, amelyben már nem a kontroll a fontos, hanem a jelenlét.