Amikor két én lakik benned: egy bátor és egy szorongó

Sokan élnek úgy, hogy kívülről határozottnak, bátornak tűnnek, miközben belül állandó bizonytalanság, félelmek és önvisszatartás dolgozik bennük. Sokaknál pedig épp fordítva van: tele vannak vágyakkal, tervekkel, belső erővel, mégis sorra mondanak le a lehetőségeikről. Ilyenkor gyakran jelenik meg az érzés: „mintha két külön ember lakna bennem”.

Az egyik részed menne, lépne, kockáztatna, fejlődne. A másik óvatosságra int, fél, kételkedik, emlékeztet a korábbi sérülésekre. A bátor és a szorongó én belső kettőssége nem gyengeség, hanem egy mély belső feszültség a növekedés és a biztonság iránti igény között.

Ebben a cikkben arról lesz szó, hogy milyen belülről megélni ezt a kettősséget, hogyan harcol a két én egymással, miért van szükség mindkettőre, és hogyan lehet eljutni oda, hogy ne egymás ellen, hanem egymást kiegészítve működjenek.

Kikre jellemző leginkább ez a fajta kettőség?

Ez a bátor–szorongó kettősség leginkábban azokra az emberekre jellemző, akik gyerekkorukban egyszerre kaptak szeretetet és bizonytalanságot, bátorítást és visszafogást, elfogadást és kemény kritikát. Ilyenkor korán kialakul bennük egy rész, amely nagyon szeretne kibontakozni, „többé válni”, és mellette egy másik, amely megtanulta, hogy a világ kiszámíthatatlan, az érzelmi biztonság nem mindig adott, ezért jobb óvatosnak lenni.

Ugyanígy jellemző lehet olyanokra is, akik sokáig a háttérben éltek, alkalmazkodtak, figyeltek másokra, majd felnőttként elkezd bennük megszólalni egy erősebb, önállóbb, határozottabb hang miközben a régi, óvatos minták még nem oldódtak fel. 

A bátor én és a szorongó én: két nagyon valós belső tapasztalat

A bátor részed az, aki érzi az erődet, a képességeidet, látja benned a potenciált, megérzi, hogy „erre készen állsz”, vágyik az újra, a növekedésre, a fejlődésre, a kockázatvállalásra, a megélésra. Belül ez így szokott hangzani: „Meg tudod csinálni.” „Ezt már kinőtted, lépj tovább.” „Ezt ki kellene próbálnod, meg kellene élned.”

Ez a rész nem naiv: gyakran pontosan látja a kockázatot, mégis azt mondja, hogy a kockázat vállalható. Hozzá kötődik az önbizalom érzése, a kíváncsiság, az „életbe való beleállás”.

A szorongó részed ezzel szemben előre elképzeli, mi sülhet el rosszul, felnagyítja a lehetséges veszteségeket, emlékeztet minden korábbi fájdalmas élményre, a biztonságot tartja elsődlegesnek, nem a növekedést. Belül így beszél: „Ne tedd, úgysem fog sikerülni.” „Mi lesz, ha kinevetnek?” „Mi van, ha megint úgy fáj, mint régen?” „Biztos, hogy kell neked ez az egész?” 

A szorongó rész nem gonosz, nem „ellenség”, a maga módján védeni akar, csak épp sokszor túl erősen, túl óvatosan, és nem veszi figyelembe, hogy közben felnőttél, erősebb lettél, többet bírsz.

Amikor a két éned harcol egymással

Gyakran előfordul, hogy az első impulzus a bátor részedből jön (lelkesedés, vágy, ötlet), majd szinte azonnal megszólal a szorongó rész és lehúzza. Például meglátod a lehetőséget (új munka, új kapcsolat, nyitás, megszólalás) és érzed: „De jó lenne!” “Én ezt akarom!”, de pár másodpercen belül már ott van a szorongó hang: “Ez nem fog menni.” “Mi van, ha rosszul sül el.” “Én ehhez kevés vagyok.”

Ha csak a felszínt nézzük, úgy tűnhet a bátor én = jó, a szorongó én = rossz, de ha mélyebbre megyünk, kiderül, hogy mindkettő fontos funkciót tölt be.

A bátor rész kapcsolatban van a vágyaiddal, látja benned a lehetőségeket, érzi, hogy több van benned annál, amennyit most élsz. Ő az, aki:

• új helyzetekbe vinne,

• kapcsolatokba engedne,

• kockáztatna,

• valami mélyebb, hitelesebb élet felé húz.

  
  

Ez a rész akkor tud erőre kapni, ha elismerést kapsz, sikered van, belső megerősítést élsz meg („tényleg meg tudtam csinálni”).

A szorongó rész a túlélésre van berendezkedve, és a korábbi tapasztalatokra építkezik, olyan helyzetekből, amikor fájt, amikor megszégyenültél, amikor elutasítottak, amikor azt érezted: „Ez túl sok volt.” “Megszégyenültem.” “Elrontottam”. Ez a rész abból tanul, hogy mi okozott fájdalmat – és utána esküt tesz: „Ez mégegyszer nem történhet meg.” Ezért:

• túlbecsüli a veszélyt,

• alábecsüli a jelenlegi erődet,

• és sokszor nem veszi figyelembe, hogy felnőttél.

  
  

A szorongó rész célja tehát: megóvni a korábbi sérülések újraélésétől, csak közben nem látja, hogy a védelme ára a mozdulatlanság. Ha ez állandósul benned, akkor könnyen kialakulhat az a jelenség, amit úgy hívunk, hogy magasan funkcionáló szorongás.

Hogyan lehet ezt a két ént közös nevezőre bírni?

A bátor és a szorongó ént nem „összebékíteni” kell egyik pillanatról a másikra, hanem egy olyan belső viszonyt kialakítani közöttük, ahol már nem egymás ellen dolgoznak, hanem együttműködnek.

Az első és legfontosabb lépés az, hogy ne azonosulj teljesen egyikükkel sem. Amíg vagy „a bátor”, vagy „a szorongó” szemszögéből nézed magad, addig mindig az egyik fog uralkodni, a másik pedig lázadni. A közös nevező ott jön létre, amikor megjelenik egy harmadik belső pozíció: az a tudatos „felnőtt én”, aki képes mindkettőt látni és meghallani. 

A közös nevező alapja mindig az, hogy megérted, mit akar valójában a szorongó én: nem a bukást, nem a lemondást, hanem a biztonságot. Ő nem megakadályozni akarja az életedet, hanem megóvni attól, amit valaha túl fájdalmasnak élt meg. 

Amíg ezt nem ismered el neki belül, addig egyre hangosabban fog tiltakozni. Amikor viszont azt mondod magadnak: „Látom, hogy féltesz, és értem, miért”, akkor a szorongás sokszor már ettől is veszít az erejéből. A védelem ugyanis gyakran addig túlzó, amíg nincs meghallgatva.

Ugyanilyen fontos, hogy a bátor ént se idealizáld, hanem reálisan támogasd. A bátor rész nem attól erősödik, hogy azt mondod neki: „ne félj”, hanem attól, hogy konkrét tapasztalatokat kap arról, hogy a lépések túlélhetők, sőt akár sikerélmények is lehetnek.

A két én akkor kezd közös nevezőre jutni, amikor nem nagy, ijesztő ugrások történnek, hanem kicsi, vállalható mozdulatok. A szorongó rész így nem érzi magát teljesen figyelmen kívül hagyva, a bátor rész pedig mégis mozgásba léphet. Ez az a pont, ahol a belső dinamika átfordul „vagy–vagy”-ból „is–is”-be: félek is és lépek is.

Például nem azt mondod magadnak, hogy „most már ne félj”, hanem inkább azt: „félhetsz, de nem te döntesz egyedül.” Ez a mondat belső határt húz: a félelem jelen lehet, de nem ő vezeti az egész életedet. Ugyanakkor a bátorság sem válik felelőtlenné, mert nem tagadja le a kockázatot, csak nem engedi, hogy a kockázat legyen az egyetlen szempont.

Idővel a két rész akkor kezd el valóban együttműködni, amikor mindkettő kap valamit, amire szüksége van. A szorongó rész azt kapja meg, hogy nem hagyod magára a félelmében, figyelsz rá, és nem sodrod bele kontrollálatlan helyzetekbe. A bátor rész pedig azt, hogy nem zárod kalitkába a „majd egyszer” ígéretével, hanem tényleges teret kap az életedben.