"Miért érzem bántónak, ha valaki viccelődik velem?" - avagy, amikor a személyes hangvétel teher

Van az a helyzet, amikor valaki – egy kolléga, a párod rokona, egy félig-meddig ismerős – rád néz, beszól valami „vicceset”, a társaság nevet, te pedig belül lefagysz vagy idegessé válsz.

Kifelé mosolyogsz, vagy zavartan elfordulsz, belül viszont elindul egy egész láncreakció: „Ezt most miért kellett? Miért gondolja, hogy ezt megengedheti magának? Miért érzem ezt ennyire bántónak, miközben mások simán veszik a poént?”

Ha magas érzékenységű introvertált vagy, ez a helyzet neked nem apróság, amin könnyen túljutsz - főként, ha többször is megismétlődik. Nem csupán egy rossz poén, hanem komoly határátlépés.

Nézzük meg, mi történik ilyenkor benned, mi mozgatja a másik oldalt, és mit lehet ezzel kezdeni úgy, hogy ne legyél bántó, de érezze a másik, hogy ez most túlment.

Miért „túl sok” a közvetlen, csipkelődő stílus?

Az introvertáltaknak van egy nagyon finom belső térképük arról, ki mennyire áll közel hozzájuk. Ez nem logikai döntés, hanem érzet:

• vannak „belső körös” emberek, akiknél nagyobb a tér: sok mindent megengedsz nekik, mert bizalom, közös múlt, érzelmi biztonság van a kapcsolat mögött,

• és vannak a „külső körösök”: munkatársak, ismerősök, rokonok, akikkel udvarias, de nem intim a viszony.

Amikor valaki a külső körből úgy beszél veled, mintha a legbelsőbb kör tagja lenne – például a viselkedéseddel, kinézeteddel, gyengeségeddel „poénkodik”, mintha testvérek lennétek –, azt az idegrendszered azonnal határátlépésként érzékeli. Nem az számít, hogy ő minek szánja, hanem hogy a kapcsolatotok mélysége nincs összhangban azzal, amit a hangnem sugall.

Introvertáltként a bizalom lassan, fokozatosan alakul ki - ha egyáltalán kialakul. Te valódi közelséget csak lépésről lépésre engedsz meg: először óvatos beszélgetések, kiszámítható, tiszteletteljes interakciók, és csak ezután jöhet a belsőségesebb, csipkelődőbb hangnem. Ezt az utat nem lehet lerövidíteni vagy megkerülni. Amikor ezt a ritmust valaki mégis átugorja – mintha első találkozáskor már másnaposan a kanapédon akarna aludni –, az nem „kedves lazaságként” hat, hanem betolakodásként.

Amikor valaki úgy ugrik rád poénnal, hogy nem vagytok közeli kapcsolatban,

a mély üzenet valami ilyesmi:

„Megtehetem veled, hogy így beszélek. Nincs különösebb kockázata, ha nem tisztellek.”

Ez egyfajta rangjelzés is: mintha a másik ezzel azt pozicionálná, hogy ő „fölötted” vagy „rajtad kívül” áll, és te vagy az, aki célpont lehet. Introvertáltként eleve érzékeny vagy az erőviszonyokra, épp ezért ezt azonnal leveszed. És mivel nem reagálsz harsányan, nem vágsz vissza, könnyen kerülhetsz olyan szerepbe, hogy te vagy az, aki alulmarad.

A „nem veszi a poént” címke plusz terhet ró rád

Ha jelzed, hogy ez neked sok, gyakran kapsz valami ilyesmit: „Ne legyél már ilyen mimóza / ne vedd már ennyire komolyan / csak vicceltem.” Ezzel a labda hirtelen a te térfeleden landol: innentől már nem azon van a fókusz, hogy a beszólás volt-e túl sok, hanem hogy te vagy-e „túl érzékeny”.

Ez dupla teher: nemcsak a beszólás fáj, hanem az is, hogy a reakciódat érvénytelenítik. Mintha azt üzennék: „Nem az a gond, amit mondtam, hanem az, hogy te így érzel.” Innen nagyon könnyű eljutni odáig, hogy elkezded magad megkérdőjelezni – pedig valójában a határaid teljesen érvényesek.

Miért jogos az érzés, ha rosszul esik a viccelődés?

Gyakran mondják: „Ne vedd olyan komolyan, csak vicceltem.” De az, hogy neked rosszul esik egy beszólás, ugratás vagy egy túl közvetlen poén, nem azt mutatja, hogy nehezen viseled a humort. Sokkal inkább azt, hogy pontosan működnek a belső határaid, és érzékenyen reagálsz arra, ami rossz érzést kelt, ami negatívan érint.

A humor, még ha burkolt formában is, de kapcsolati dinamika: aki viccelődik veled, az egy intimabb térbe lép be, ami feltételez egyfajta közvetlenséget. Ha a kapcsolatotok nem indokolja ezt a személyességet, teljesen természetes, hogy az idegrendszered tiltakozik. Ezt úgy is mondhatnánk: nem a poénnal van a baj, hanem azzal, hogy nincs meg a hozzá való közelség. Ez nem túlérzékenység, hanem egészséges önvédelem.

Nem vagy köteles olyan beszólásokat elfogadni, amelyeknél:

• nincs meg a bizalom,

• nincs meg a közelség,

• nincs meg a kölcsönösség,

• nincs meg a tisztelet.

A humor nem alapvető másokkal szemben, jogod van azt mondani – akár csak magadban –, hogy:

„Ez nekem nem fér bele.”

Az introvertáltak határai sokszor finomabbak, de ettől még épp olyan érvényesek, mint bárki máséi. Az érzéseid valósak, jogosak és érvényesek, pusztán attól, hogy érzed őket. Nem kell megindokolnod, nem kell másokhoz mérned, nem kell társas normákhoz igazítanod. A határaidat nem a környezet vagy a többség határozza meg, hanem a belső világod. És ha a belső világod azt mondja, hogy „ez sok”, akkor az igaz – akkor is, ha mások szerint „csak vicc volt".

Miért gondolják, hogy ezt megengedhetik maguknak?

A másik oldalt megérteni nem azt jelenti, hogy igazat adunk neki. Inkább azt, hogy lássuk: sokszor nem tudatos rosszindulat, hanem hozott minták, "vakfoltok" működnek.

Sokan olyan családban nőnek fel, ahol a csipkelődés a közelség jele. „Akit szeretünk, azt ugratjuk.” Ők teljesen komolyan gondolják, hogy ha ugratnak, az az elfogadás jele. Nem látják, hogy amit ők természetes humornak élnek meg, az egy másik idegrendszernek "késekkel tűzdelés".

Sok „vicces” ember valójában nagyon zavarban van. Nem tud mit kezdeni a csenddel, a távolságtartással, a mélységgel. A humor náluk védekezés: így csökkentik a saját szorongásukat. Ilyenkor a poén nem rólad szól, hanem arról, hogy nem tudnak máshogy kapcsolódni. Csak sajnos te leszel az a felület, ahol ez lecsapódik.

Van egy réteg, ahol a csipkelődés nem ártatlan jelenség. Itt a humor egyben eszköz is: ki az, akin „viccelődhetnek”, és ki az, akivel ezt nem merik megtenni. Ha a főnökkel vagy a „menő” kollégával soha nem beszél valaki ilyen hangon, de veled igen, az elég egyértelmű jel: nálad próbálgatja az erejét. Nem biztos, hogy tudatosan, de a dinamika attól még valós.

Sokan egyszerűen nem ismerik az introvertáltságot és a magas érzékenységet, mint működésmódot. Magukból indulnak ki: „Ha nekem belefér, neki is bele kell férnie.” Nem veszik észre, hogy nálad a határ máshol van, és hogy a szavak erősebbek és benned mélyebbre mennek.

Mit tudsz tenni ilyen helyzetben?

A megoldás nem az, hogy „megedzed magad” és úgy teszel, mintha semmi nem érintene. Az sem, hogy minden beszólásból konfliktust csinálsz. Valahol a kettő között van az az út, ahol megmarad a méltóságod, a kapcsolatok is kezelhetőek maradnak, ugyanakkor nem nyomod el az érzéseidet sem.

Nem kell hosszú magyarázat, pszichológiai esszé, de egy-két rövid, tiszta mondat nagyon sokat számít. Például:

• „Nekem ez most kicsit sok.”

• „Ez a téma így viccnek nekem nem esik jól.”

• „Ezzel a stílussal én nem nagyon tudok mit kezdeni.”

Nem támadsz, nem minősíted a másikat, csak információt adsz arról, hogy rád hogyan hat.

Ha nem szeretnél direkt konfrontációt, használhatod a másik „nyelvét” – a humort –, csak épp határjelzésre:

• „Ez már VIP-szintű poén, oda még nincs bérleted.”

• „Ilyen szintű beszólás csak belső körösöknek jár.”

Mosolyogsz, de a lényeg átmegy: túl közel jött, túl korán.

És ha valaki rendszeresen nem veszi a jelzéseidet, jogod van egyszerűen másról beszélni, rövidre zárni a helyzetet vagy hosszabb távon csökkenteni vele a kontaktus mennyiségét. Nem mindenkivel kell megértetned magad, vannak kapcsolatok, amik akkor lesznek egészségesek, ha tudatosan távolságot tartasz.

Ha valaki túl közvetlen, mintha „már rég jóban lennétek”, miközben nem vagytok, teljesen rendben van, ha ezt magadban határátlépésként érzékeled. Rendben van, ha jelzed. Rendben van, ha nem neveted el a poént. És rendben van, ha úgy döntesz: a te lelked nem az a tér, ahol bárki kedvére gyakorolhatja a humorát, csak mert „úgy szokás”.