5 félreértés az introvertáltakkal kapcsolatban

Az introvertáltakról rengeteg “gyors” címke kering a köztudatban: csendes, zárkózott, félénk, antiszociális. Csakhogy ezek a szavak gyakran nem a személyiségről szólnak, hanem arról, hogy kívülről minek tűnik az a működés, ami belül teljesen logikus.

Sok félreértés abból fakad, hogy a világ gyakran az azonnali reakciót, a gyors beszédet és a folyamatos jelenlétet tekinti “normálisnak”. Aki ennél csendesebb, szelektívebb, megfontoltabb, azt könnyű "felcímkézni". Pedig az introverzió egy személyiségvonás egy másfajta működésmód, idegrendszeri és figyelmi stílus: hogyan töltődsz, mennyi inger esik jól, és milyen formában kapcsolódsz igazán.

Ebben a cikkben 5 tipikus félreértést szedünk szét, és mindegyiknél megnézzük: miért nem igaz úgy, ahogy sokan gondolják, miben különbözik a jelenség az introvertáltságtól, és miért tűnhet mégis úgy kívülről, mintha igaz lenne.

1. Az introvertáltak félénkek

Azt, hogy egy introvertált csendben van, nem "vegyül", visszavonul, háttérben marad sokan automatikusan félénkségként értelmezik. Pedig a félénkség lényege általában az, hogy az illető szeretne jelen lenni, beszélgetni, középpontba kerülni, csak szorong, mert fél attól, hogy “rosszul fog teljesíteni”, “ciki lesz”, “meg fogják ítélni”. A félénk ember gyakran szeretne megtenni valamit, megszólalni, odamenni, részt venni, csak mégsem teszi, mert túl nagy a félelem miatti belső nyomás.

Az introvertált esetében más történik. Nála arról van szó, hogy nem feltétlenül akar azonnal cselekedni, odamenni, jelen lenni, belépni a beszélgetésbe stb., mert előbb megfigyel, ráhangolódik a helyzetre, és eldönti, hogy neki ez a beszélgetés most mennyire érdekes vagy mennyire “éri meg” energiában. Ettől még lehet magabiztos, lehet határozott, sőt, ez sok esetben tudatos hozzáállásról árulkodik, nem pedig félénkségről.

A különbség tehát nem az, hogy ki nem cselekszik, ki nem szólal meg, hanem az, hogy ki miért nem teszi. A félénk azért, mert fél, az introvertált azért, mert úgy ítéli meg, hogy túl sok energiába kerülne, nem érné meg, nem motiválja, nem érdekes annyira számára. Ettől függetlenül lehet átfedés: sok introvertált egyben félénk is, ami abban nyilvánul meg, hogy abban a társaságban sem aktív, amiben szívesen jelen lenne, akkor sem szólal meg, amikor meg szeretne.

2. Az introvertáltak nem szeretik az embereket

Ez a félreértés gyakran onnan indul, hogy az introvertált nem “szociális minden áron”. Nem jár el minden hétvégén, nem szeret folyamatosan programozni, és néha már egy átlagos nap után is azt mondja: “ma inkább nem találkozom senkivel”. A környezet pedig ezt könnyen személyesnek veszi: “biztos nem szeret minket”.

Pedig az introvertált pont azért válogat, mert számára a jelenlét energiában "drága": mélyen figyel, reagál, jelen van, és ez erőforrás. Ha ezt túl sok emberre és túl sok helyzetre kell szétosztania, akkor hamar elfogy, és a vége az lesz, hogy ott ül ugyan fizikailag, de belül már nincs jelen, nem élvezi az ottlétet, mert már rég túl van terhelődve. Sokan, ezt előzik meg azzal, hogy ösztönösen "szelektálnak": kevesebb, de jobb minőségű kapcsolódást választanak.

Sok introvertált nem az embereket utasítja el, hanem a túl nagy “társas terhelést”. Ha ugyanazzal az emberrel kettesben sétálna, vagy beülne egy nyugodt helyre beszélgetni, lehet, hogy órákig jól lenne. Sokszor nem is a kapcsolat a gond, hanem a forma, ahogy a kapcsolat történik.

És persze van olyan is, amikor az emberrel van probléma, mert olyan a habitusa, önreflexiója, érzelmi intelligenciája. Ezek az emberek valószínűleg mindenkire negatívan hatnak, de mivel az introvertált alapból is lefárad, az ő energiáját kétszer olyan gyorsan leszívják. Emiatt tőlük ösztönösen "védik magukat" azzal, hogy kevesebbet vagy egyáltalán nem találkoznak velük.

3. Az introvertáltak antiszociálisak

Az “antiszociális” szót a hétköznapokban sokan úgy használják, hogy “nem közösségi, nem barátkozós”. Csakhogy ez a címke nagyon igazságtalan, mert az introvertált gyakran kifejezetten igényli a kapcsolatot – csak máshogy, más ritmusban, más csatornán.

Az introvertált sokszor úgy működik, hogy nem akar minden helyzetben “felületesen jelen lenni”. Ő inkább azt szereti, ha van értelme annak, hogy ott van: egy konkrét beszélgetés, egy közös téma, egy közös cél, vagy legalább egy olyan hangulat, amiben nem kell szerepet játszani. Ha ezt nem érzi, akkor kivonul, és kívülről úgy tűnhet, mintha “nem szeretne emberek között lenni”.

Konkrét helyzet: csapatépítő, ahol menni kell egyik játékról a másikra, sok az ismeretlen, mindenkinek jófejnek kell lenni, és van egy enyhe erőltetett hangulat. Az introvertált ilyenkor gyakran nem “szórakozni” érkezik, hanem túlélni. Nem azért, mert utálja a kollégákat, hanem mert az egész helyzet magas ingerléssel, sok külső elvárással jár, és kevés benne az ő stílusához illő kapcsolódás.

Sokkal pontosabb azt mondani: az introvertált nem antiszociális, hanem szelektív. Ő nem azt kérdezi, “vannak-e emberek?”, hanem azt, hogy “milyen minőségű a kapcsolódás, és mennyi energiába kerül nekem?”

4. Az introvertáltak túlgondolnak mindent

Az introvertált működésének természetes velejáróra a mélyebb feldolgozás. Ez azt jelenti, hogy egy helyzetből nem csak azt "viszi haza", ami elhangzott, hanem azt is, ami a háttérben történt: hangnem, feszültség, kimondatlan szándékok, apró változások. Ez azonban nem túl sok felesleges gondolkodás, hanem a természetes működésükre jellemző részletesebb információfeldolgozás.

Az introvertáltak nemcsak “átfutnak” a történésen, hanem rétegekben feldolgozzák őket: mi hangzott el, milyen volt a hangnem, mi volt a helyzet dinamikája, mi volt kimondva és mi maradt kimondatlan. Kívülről ez néha úgy néz ki, mintha “túl nagy ügyet csinálna belőle”, valójában viszont arról van szó, hogy az ő rendszerük árnyaltabb, és ahhoz, hogy valamit feldolgozzanak, kerek egész legyen bennük, fontos, hogy ne csak “történjen” velük a helyzet, hanem értsék is.

A részletes feldolgozásnak van egy olyan része is, hogy az introvertáltak sokszor összefüggésekben gondolkodnak. Nem csak azt nézik, mi történt ma, hanem azt is, hogy ez hogyan illeszkedik egy mintába: “ez már a harmadik hasonló megjegyzés”, “múltkor is ilyen volt a hangulat”, “amikor ez a téma jön, mindig megváltozik a másik”. Ez nem túlgondolás, hanem mintafelismerés. Csak mivel belül zajlik, a külvilág nem látja, hogy ez egy rendszerező folyamat, nem pedig felesleges “rápörgés”.

5. Az introvertáltak nagyon merevek

Sokan azt hiszik, hogy az introvertált ember azért nem szeret bizonyos helyzeteket (például hirtelen program, zajos társaság, új emberek), mert “merev” vagy “nem tud alkalmazkodni”. Kívülről tényleg úgy tűnhet, mintha mindenre lenne egy “nem”-je, és mintha csak a saját kényelmét nézné.

Valójában ez gyakran nem merevség, hanem terhelhetőségi keret. Az introvertáltak általában hamarabb telítődnek ingerrel, ezért amikor azt mondják, hogy “most nem”, sokszor nem a programról mondanak véleményt, hanem a saját állapotukról: mennyi kapacitásuk van még figyelni, reagálni, jelen lenni. A különbség óriási, mert nem arról van szó, hogy nem akarnak, hanem arról, hogy ha túlterhelődnek, akkor a végén már nem lesznek jófejek, nem lesznek kedvesek, csak “túlélnek”.

Az introvertált rugalmassága sokszor nem abban látszik, hogy bármit bármikor bevállal, hanem abban, hogy keretekkel tud alkalmazkodni. Ha van időkeret, ha van szünet, ha tudja, mire számítson, ha van "biztonságos", ismerős környezet, ha nem kell folyamatosan “jelen lenni”, akkor meglepően rugalmas tud lenni.

Az introvertáltak körüli félreértések nagy része nem rosszindulatból születik, hanem abból, hogy a társas világ sokszor egyféle viselkedést tekint normálisnak: gyorsat, hangosat, folyamatosat. Az introvertált ezzel szemben gyakran lassabb, szelektívebb, mélyebb. És ha ezt valaki nem érti, könnyen félreolvassa őket.